|
A mai Dunántúl földje, amint a régészeti leletek mutatják, már 4500 évvel ezelõtt lakott volt. Késõbb, mai megyénk déli részén a Sárvíz mellett, valamint a jelenlegi Dunaújváros környéki dunai átkelõhelyen és a Vértes-hegység lábánál avar települések voltak. Feltehetõ azonban, hogy községünkben nem volt avar település. Itt nagy árterületek lehettek, a Duna, a Szent László-patak, a Váli-patak és a Velencei tó miatt.
A 12. századi idõszakban szaporodtak el a földbeásott házak, felmenõ fallal. Minden házhoz tartozott egy külsõ kemence is.
A település kialakulás még be sem fejezõdött, amikor az országot a tatárok megtámadták, és feldúlták. Az 1240-es években a lakosság nagy része elpusztult, a kialakult életterek lerombolódtak.
A Dunántúl keleti része (Ráckeresztúr körzete is) tatár uralom alá került. Erre az idõszakra tehetõ, hogy az egész országban befejezõdött a települések, falvak kialakulása, s vele együtt Szent István szervezése nyomán az ország vármegyékre történõ felosztása.
1242 tavaszán a tatárok elhagyták a romokban heverõ országot. Az újjáéledés nyomban megindult, bár megyénk már a középkorban is ritkább lakosságú terület volt.
Fejér megye újkori térképe a török uralom következménye. A középkori virágzó vidék a török alatti pusztulásának a mértéke, ha csak számbelileg nézzük is, óriási. A vidék elvadulásán kívül a 150 éves török uralom alatt a lakosság is igen megritkult, bár kipusztulásról általánosságban nem beszélhetünk, hiszen az 1806-ban összeírt helységek, bár nyomorúságos módon, de léteztek a török uralom alatt is.
A 17. század elsõ harmadában kezdõdött meg a rácok betelepülése Fejér megyébe. A rácok fõleg a Duna melléki elhagyott, egypár évtizeddel azelõtt még magyar falvakat szállták meg. A rácok többsége földmûvelõ foglalkozást ûzött, s ez állandó letelepedést igényelt. Erre az idõszakra tehetõ falunk nevének megváltozása, a régi Keresztúrból ekkor lett Ráckeresztúr.
Ráckeresztúr község múltja felõl érdeklõdve kiderült, Kapitány Gyula esperes plébános adatai szerint Heister generális örököseitõl vette meg a birtoktestet, báró Feldmann Anzelm 1717-ben. Õ építette a templomot, amit a bejárat feletti címerrajz is megörökített, majd 1727-1730 között Cziráky gróf tulajdonába ment át.
A II. József kori összeírás megyénkben is fontos forrásanyaga a helytörténeti kutatásoknak. E felmérés szerint „Ráckeresztúr” falunak 91 lakóháza volt. Keresztény családok 128-an voltak. Papi rendbõl való 1 fõ, és mesteremberek 5 fõ, parasztok 28 fõ, házi és kerti zsellérek 119 fõ, stb. A község 1830. évi népessége 1316 fõ, ez 1900-ra 1846-ra változott. A település belterülete is többször bõvült az évek során. Az újabb házhelyek kimérésével a lakóházak száma is növekedett.
A II. világháború jelentõs károkat okozott a községben. 20 lakóház teljesen lakhatatlanná vált, 50 ház pedig kisebb-nagyobb javításokkal használhatóvá tehetõ volt. 370 lakóépület volt teljesen használható.
1950. október 22-én volt Ráckeresztúron az elsõ helyi Tanácstestület választása. Az elsõ Tanácstestület 39 tagból állt, 1990. szeptember 30-ig mûködött. Ekkor voltak községünkben a jelenkori elsõ helyhatósági választások.
A demokratikus átalakulások során községünk fokozatos fejlõdésen megy keresztül. Állami, helyi, és vállalkozói segítséggel fejlõdik az infrastruktúra, egyre több üzlet nyílik, és szép családi házak épülnek a faluban. A jövõ, a fejlõdés jelenleg biztosított.
Ráckeresztúr krónikája
Fejér megye észak-keleti részén, a Szent László-patak bal partján – ami a Vértesben ered, és Adonynál torkollik a Dunába – alakult ki szeretett kis településünk.
A Duna közelsége, sík területének mivolta nagy átjárhatóságra nyújtott alkalmat. Erre utalnak avar, kelta edénymaradványok, a római kor kõ-híd, s hogy a honfoglaló magyarok feltételezett felvonulási útja volt. Tatár hordák dúlták, török hadak „látogatták”. A II. világháborúban német-orosz hadszíntér volt több alkalommal.
Régen Keresztúrnak hívták. Egyes feltételezésekre, valamint amatõr kutatásokra alapozva, a pogány lázadások leverése, a kereszt, a kereszténység megvédése ebben a térségben is, mint az ország egyéb területein, a kereszt lett az uralkodó.
KERESZT az ÚR = KERESZTÚR
Legelsõ írásos nyomát a településnek egy Nagy Lajos korabeli 1347. évi földi káptalan által végzett határjárási okmányban találhatjuk. Filiaként említi ugyanez az õsi okmány Ráczszentmiklós, és Szentlászló õsi származását.
1629 táján a falu környékére letelepedett rácoktól kapta végleges nevét Ráczkeresztúr, mára Ráckeresztúr.
A török idõ után Gr. Cziráky József 1734-ben Tárnok Filiája plébániáját. Ekkor már áll a szent Kereszt tiszteletére emelt templom. Az elsõ földbirtokos a török Gr. Fleusman … Ferenc 1725 körül a templomot felépíti, de 1744-ben még nincs felszentelve. Az építés jórészt Agády Ádám veszprémi püspöknek járó tizedbõl történt, melyrõl a fõpásztor lemondott az építés javára. A hívek robottal segítettek. A falu a 18. század közepén Szüts Péter és Pál református birtokosok kezébe került, így a tornyot 1748-ban megint a hívek építették föl, sõt kórussal, sekrestyével ellátott templomról is õk gondoskodtak. 1757-ben tûzvész ütött ki, a torony leégett. Rendbehozatala nem ment gyorsan, mert az 1756. évi kanonoki vizit megjegyzi, hogy az egyház még mindig építkezés alatt áll. Kórusa fából van, tornya ép, csúcsán kereszttel. A késõbbi források írják, „visitek” alkalmával (1778-1796) Koller Ignácz veszprémi püspök költségén 1765-ben kialakították a szentélyt. Megépült a kórus, és a templom boltozata. A munkák kihúzódtak 1769-ig. A ráckeresztúri egyháznak védnöke és patrónusa, gondozója maga az új székesfehérvári püspök lett, aki a neki járó tized felét felajánlotta a templom jó karbantartására. 1827-ben a templom padlóját alkalmi lapokkal burkolták. 1834-ben új tetõt, 1835-ben pedig új tornyot kapott. Új födelet, új haranglábat Bendák Pál végrendelete hagyományából, toronyórát épített. 1868 körül dühöngõ szélvihar pusztítja a tornyot. 1911-ben az Országos Mûemlék jegyzéke a helyreállításról ír, ami az Országos Mûemlék Bizottság tervei szerint készült. A templom külsõ-belsõ restaurálása 1934-ben az Ercsi Cukorgyár és az egyházközség költségén történik. Belsõ festés, vakolás 1952-ben, a freskók és a nagyharang Németh atya idejében lettek készen, ennek szentelése vallási és falusi ünnep volt egyaránt. Paksi Sándorné (Baba tanár néni) volt a harang keresztanyja.
A templom felépítése után nem sokára, a 18. század közepe táján a faluban kápolna is épült. Dancs János helyi lakos költségére és nepomuki szent János tiszteletére 1753-ban. Az 1818. évi kanonoki vizit értesít, hogy Hogunnai Horváth Zsigmond alsó-Szentmiklósi házi kápolnája megszûnt, az uraság elköltözött.
A Szentháromságszobor, ahol a mai kõszobor áll, 1818-ban keményfából faragott szobor volt. Szentlászló (Zenthlászlo) középkori település (1407-bõl) Fejérvármegyei történetíró Károly János szerint itt egykor templom állott. A monda szerint a tatárok dúlták fel ezt a települést, lakóit megölték, és lerombolták a templomot.
Az emlékhely általunk gondozva és mégis méltatlanul árván tekint jövõnkre. Nem eléggé méltányos a sorsa a római kori kõ-hídnak sem. Sajnos a korábbi, hitetlen faluvezetés nem érezte igazán magáénak a községet, értékeinket, emlékeinket, a múlt örökségét.
„A múltba visszatekintve csak szilánkokat találunk a jelenhez képest.”
Hagyományok, népszokások, mesterségek
Tudvalevõ, hogy egy-egy település lehetséges kialakulásánál a megélhetés, a közlekedés igen nagy szerepet játszott régmúlt idõben, éppen úgy, mint napjainkban is. A Duna ill. annak közelsége meghatározó volt. A kialakult földbirtokok nagysága, személyi kötõdése befolyásolta a település fejlõdését. Keresztúrnak lakói a mindenkori földesúr munkásaiból tevõdött össze. Mivel mindenkor a földmûvelés, a növénytermesztés, és állattartás volt a fõ motiváció, a sík terület adta lehetõség, ezért ez irányba történt a fejlõdés, a populáció alakulása. A mezõföld széle, ez a kis sík terület, ahol kis falunk is fekszik, kedvezett a növénytermelésnek. Ezért széleskörû növénykultúra honosodott meg. Így a kukorica, a szotyola (napraforgó), búza, árpa, dinnye, cukorrépa, krumpli (burgonya). Érdekes, a rozs nem volt túl elterjedt mifelénk. Az állattartáshoz szükséges szálastakarmányok közül a here (lóhere), bükköny, sûrû-kukorica vált honossá. (A sûrû-kukorica olyan volt, hogy a kukoricát igen sûrû távolságba vetették, így nem tudott teljes nagyságban kifejlõdni, és csak egyik-másik hozott csövet, termést. Hasonlított a jól megtermett fattyúhoz. A fattyú a termése miatt vetett kukorica oldalhajtása. Kettõt, de néha többet is szokott hozni. A család apraja-nagyjának fattyúzni kellett, amikor itt volt az ideje.) A tehenek, borgyuk (borjak) kedvenc eledele volt a fattyú. A kecskéket, birkákat azért nem említem, mert nem volt jellemzõ a tartása a faluban. Az elsõ és legfontosabb állata a ló volt. A ló a parasztember segítõ munkatársa, a család kenyéradó eszköze volt. ezekkel szántotta, vetette, mûvelte kisebb-nagyobb földjét a megélhetésért, vagy másét bérért. A parasztember gazdasági felszereléséhez tartozott a lovas kocsi (szekér), de csak kevés embernek volt stráfkocsija (gumikerekû, hasonló a traktor vagy az autó vontatta pótkocsihoz) a faluban. Ha a lovas kocsi részeit sorolom, gondolatban felvonulnak azok az aranykezû mesteremberek, akik ennek egyes darabjait úgy készítették, hogy tudásuk legjavát és szívük egy darabját adták munkájukba. Nevük volt a garancia. A parasztembernek gyakorlatilag érteni kellett egy kicsit mindenhez. A határba ha kiment magára volt utalva. Lehet, hogy egésznap senkivel sem találkozott. A ló lábán, ha meglazult a patkó, visszakellett verni azt. Ha a kocsikerék a sok munkában eltört, akkor csúsztatva haza kellett hozni azt is. Megzsírozni a kocsitengõt (tengelyt), megreszelni a kapát, az ekevasat. A kocsirudat általában mindenki maga választotta ki, faragta, esetleg faragtatta meg. A ló szemén, ha hályog keletkezett, a porrá tört cukrot, vagy üveget fújta a gazda a ló szemébe. A bognár volt, aki a kocsikereket, kocsioldalt, saroglyát és egyéb famunkát elkészítette. Egy kerék elkészítése külön tudomány volt. Mértani pontossággal kellett megszerkeszteni, ügyes kézzel megalkotni. A bognárok elismert mesteremberek voltak. A földeken megtermelt árut a környezõ nagyobb települések vásárolták fel. Érd, Budatétény, Pest volt az ellátandó célállomás. Lovas kocsikkal vitték az áruféleségeket a piacra. Érdre a topekán mentek (török szó: köves utat jelent). A dinnyetermelés még néhány éve is igen virágzó volt, de a közelmúltig igen nagy cukorrépa termelõ vidék volt a miénk. Az Ercsi Cukorgyár biztosította az ebbõl való megélhetést. Kevesen tudják elképzelni, mennyi munka, mennyi emberpróbáló fáradtság, míg csak a cukorgyárig került a répa. A répa egyelést, aki nem csinálta el sem tudja képzelni annak fáradtságos súlyát. Hajolva végigcsúszva hatalmas földtáblákat. A répaszedés, kupacba dobálás, majd koronázás. Koronával betakarták a kupacokat, védve a kiszáradástól, majd keskenynyomtávú kisvasúttal szállították a cukorrépát Ercsibe a gyárba. A ponvádlikat (csilléket) lovakkal, késõbb már motorral húzatták. Ilyen ponvádlikkal mentek az Ercsi polgári iskolába nagyon sokan keresztúri kisdiákok is. Ez persze már a múlt, de a mi emlékeink, életünk egy darabja, történelmünk része. Ez maga Ráckeresztúr. A falu hallgatag, csöndes, megfontolt, a munkájukat becsülettel, szorgalommal végzõ õseink nevei a széles világ emberének talán nem is mondanak semmit. Mi azonban szívünkben, épületeinkben, hagyományainkban, szokásainkban, községünkben õrizzük, ápoljuk a múltat, s jövendõt.
Az oktatás története Ráckeresztúron
Magyarországon a 12.-13. század fordulóján kezdõdött meg nagy léptekkel, és haladt elõre az írásbeliség, melynek központjai a kolostorok és a káptalanok voltak. A falvakra az volt a jellemzõ, hogy szinte tudatlanul nõttek föl. Hazánkban az iskolaügy 1548-ban került elõször az országgyûlés elé. Az 1557-es országgyûlés döntést hozott arról, hogy az új iskolákról Izabella királynõnek kell gondoskodnia. Ekkor a falvakban az iskolákat sokhelyütt világi hatóságok alá tették, s a bíró gondja volt az iskolaépítés. a humanista (az emberi egyéniség szabad fejlõdése) iskolarendszere a kisiskolákban is jelentkezett. A betûhangoztató olvasás, betûvetés, összeadás mellett a szorzás, az „egyszeregy” használata is megjelent. Elkezdõdött a katekizmus (vallástan) tanítása is. A katolikus iskolarendszer a 17. században gyökeresedett meg. Az iskolák ebben az idõben humán és a vallásos mûveltséget szolgálták. Mivel a falusi iskolák a humán és a vallásos tanítást szorgalmazták, a paraszttömeg elmaradtak a betûvetésben, s ha tanulták is, gyakorlás híján elfelejtették. A Habsburg uralom kezdetekor, 1712-1770 között a kisiskolák száma megkétszerezõdött. Majdnem minden második falunak volt iskolamestere. A tanítók szerény helyzetben éltek. A községtõl kaptak fizetésként némi pénzösszeget, földet és természetbeni juttatást. A tanítás a téli idõszakra szorítkozott, õsztõl tavaszig. A nyári idõszakban nagyon sok helyütt szünetelt a tanítás. Korán munkára fogták a gyerekeket. Mária Terézia korában, majd II. József uralkodása alatt az egyházi iskolák már nem csak vallásos embert, hanem hasznos állampolgárt is akartak nevelni. Mária Terézia az 1770-es években a tanügy nagyszabású reformját hajtotta végre. Ráckeresztúron ebben az idõben kezdtek az oktatás csírái megjelenni. Az 1770-es tanítói összeírás szerint Vidray Sebestyén katolikus tanító 12 tanítványát egész éven át tanítja olvasásra. Ráckeresztúr oktatásával kapcsolatosan 1747-tõl maradtak fenn iratok. Az iskola Ráckeresztúron 1747-1910-ig egyházi elemi iskola volt. Az 1747-es jegyzõkönyv szerint az iskolamester és orgonista Fricki János, egyben községi jegyzõ is volt. Iskolai oktatás még nem volt ebben az idõben, mert a szülõk nem küldték iskolába gyermekeiket. Az oktatás ugyan megvalósult ez idõ tájt a településen, de igazi küldetését nem tudta teljesíteni. Kevés gyerek járt iskolába, úgy a sok munka miatt, mint az elmaradott gondolkodás végett. Úgy érezték az emberek akkor tájt, hogy a falusi, egyszerû embereknek nincs szükségük a tudományokra. Fontosabbnak tartották a jó dolgos, munkabíró ember kinevelését. A tudományokat hasztalan dolognak tartották. Ez a felfogás sajnos a késõbbi években, sõt évtizedekben is jellemzõ volt. Az 1800-as évek elején sem javult sok tekintetben az oktatás helyzete falunkban. Ez idõ tájt folyt ugyan már rendes tanítás Ráckeresztúron, az úgynevezett „oskolaszobában”, de akadtak tényezõk, amelyek az oktatás ügyét hátráltatták, nehezítették. A kötelezõ iskolába járást nehezen tudták betartani. A gyerekeknek kora reggeltõl késõ estig a földeken kellett dolgozniuk. A szegénység is nehezítette az iskolába járást. Probléma volt a ruha, cipõ, és az iskolai felszerelés megléte is. Hátráltatták az oktatás körülményeit, hogy a község elöljárói nem mindig vették komolyan az oktatás fontosságát. A tanító gyakran nem kapta meg fizetségét. A zsellérek is vonakodtak megadni a tanító természetbeni járandóságát. Az 1818-as püspöki jegyzõkönyv az alábbiakat rögzíti: az iskolaépület 12 és fél öl hosszú, két terem van benne. Egyik a mesteré, másik a tanterem. Az épülethez tartozik kamra és istálló, valamint 28 öl hosszú, és 15 öl széles konyhakert. A tanterem mindkét nembéli gyerekekkel közös, 70 személy befogadására alkalmas. A tanító ez idõben Gyuszta József, 31 éves, magas termetû, egészsége jó, nõs, 3 gyermeke van. A retorikai osztályt Fehérváron végezte el. A gyerekek tanításához elé tudással rendelkezik, szorgalmasan látja el feladatát. Erkölcsi élete tiszta. Orgonálni nem tud tökéletesen. Másik hivatala is van, jegyzõ. Segédtanító nincs. Az iskolamester évi jövedelme 1818-ban összesen 110 forint 23 fillér. 99 iskolaköteles közül csak 55 járt iskolába (35 fiú, és 20 lány). 1868-ban lépett életbe Eötvös József népoktatási törvénye. Korabeli becslések és felmérések szerint a törvény megjelenésének idejében a tanköteles gyermekeknek csupán 48%-a járt iskolába. A népoktatási törvény nyomán jelentõsen korszerûsödött a magyar elemi iskoláztatás, de a fejlõdés hosszú folyamat eredménye volt. Ráckeresztúron az Eötvös törvények különösebb változást nem eredményeztek. A község elöljárósága határozatot hozott 1872-ben iskolaépítésre, mert a meglévõ iskola kicsi, kevés férõhellyel rendelkezik. Az iskolaépítés állami kölcsönbõl történt, és nagy segítség volt a község általi természetbeni szolgálatok, mint napszám, beszállítás, stb. Az 1886-os tanévkezdés már az újonnan épült iskolában volt. Az 1898-as felmérés szerint a falu iskolája 4 osztállyal és 4 tanítóval mûködött. A tankötelesek száma 348 volt. Az iskolakötelesek számának növekedésével még 2 tanteremre volt szükség. Ezért a községi képviselõtestület 1910. május 10-i ülésén hagyta jóvá az új iskola építési szerzõdését. Az elemi iskola 1909-ben ment át állami kezelésbe. 1910-ben épült ki 6 osztályos állami népiskolává. Az I. világháború után az elemi iskola súlyos anyagi helyzetbe került. 1922-ben 646 korona túlkiadás miatt a helybéli hitelszövetkezettõl kölcsönt kellett felvenni. A vármegyei közigazgatási bizottság elõtt a keresztúri tanítók munkáját kiválónak minõsítve megdicsérték. A II. világháború után a politikusok többsége egyetértett abban, hogy az államrendelkezéseket korszerûsíteni kel: a feudális hagyományok elhagyásával ki kell alakítani a polgári demokratikus jogállamot.
Ráckeresztúr ma a hozzá tartozó Szent Miklós, és László-pusztával együtt, közel 3200 fõs község, politikailag is aktív kis- és középvállalkozói réteggel. Az iparûzési adó bevétele a községnek nem mondható jelentõsnek. Megélhetést a földek és a környezõ települések ipari üzemei nyújtanak. Az évek során folyamatos a betelepülés a faluba. A születések száma nem kedvezõ, de a Pestrõl, Ercsibõl, Százhalombattáról érkezõ betelepülõk, házat, telket vásárlókkal, stabilnak mondható a népesség, nem érezhetõ fogyás. Az itt élõk többsége szereti, tiszteli faluját, õrzi ápolja a múltat, építi a jövendõt.
|
Online vendgek: 1